huszonhárom

elkészült egy rövid, kisebb lélegzetvételű válogatás az eddig íródott versekből. ennek célja elsősorban az, hogy aki csak és kizárólag a lírai alkotások iránt érdeklődik annak ne kelljen az egész blogot átnyálaznia. természetesen ez a dokumentum nem fog a továbbiakban bővülni, s mondhatom azt nyugodtan, büszke vagyok erre a pár versre, amit bárhol, bármikor szívesen - és nem utolsó sorban nyugodt lelkiismerettel - viszont látnék. 

pdf formátumban érhető el, az alábbi linkre kattintva : docs.google.com/fileview

a dokumentumot megosztani, kinyomtatni is lehetséges, de csak és kizárólag a szerző nevének feltüntetésével! az oldalon található common licensszerződés erre a dokumentumfile-ra is érvényes.

mégis jól

kinyitott az éjszakám,
egy sötét pincében
áruba bocsájtom néktek
rongyágyűrt kis életem.

egyszer talán a vállamra
száll egy szőkeség.
nem olyan jó a távolság,
s nem elégít ki a közelség.

sorban jönnek kis szőkék,
veregetik vállamat.
sorba állnak mind, s én
kieresztem a táramat.

hullanak mint a csillagok,
nem látják, hogy itt vagyok
egyedül, mégis jól.
mégis jól.

interjú

- Mr. Jonhson. Volt már hasonló helyzetben? Úgyértem, volt már ennyire lent?
- Miről beszél?
- A ' Fear ' csúnyán megbukott, magát pedig a valaha volt legtehetségtelenebb írónak nevezte a Time.
- Nézze, őszintén megmondom magának; szarok rá.
- Cseppet sem zavarja ez a rengeteg negatív kritika?
- Nem értettek meg, egyszerűen csak ennyi történt.
- Miért ír, Mr. Johnson?
- Belső kényszer.
- Mit üzen a kritikusainak?
- Azt, hogy én megértem őket. Tökéletesen együtt tudok velük érezni. Nyílván az én tehetségtelenségemen élik ki vágyaikat. Valami öröm kell nekik is, ha már a farkuk miatt nem lehetnek teljes emberek.
- Van példaképe?
- II. János Pál Pápa.
- Miért éppen ő?
- Mert kibaszottul tudta, hogy kell a tömeget megfogni. Ebben még Hitlernél is nagyobb volt.
- Miért iszik?
- Én nem iszom.
- Az újságok tele vannak magával, kínosabbnál kínosabb esetekkel. Nyílvánvaló, hogy alkoholproblémái vannak.
- Nos, rendkívüli az ön tájékozottsága, erre innunk kéne, nem gondolja?
- Úgy érzem nem vesz egészen komolyan engem. Ha akarja le is állíthatjuk a felvételt.
- Nem, nem. Szó sincs erről, higyjen nekem.
- Rendben. Ön valóban biszexuális?
- Ezt melyik újságban olvasta?
- Lényegtelen. Kérem, válaszoljon.
- Csak annyira vagyok biszexuális mint író, illetve mint maga riporter.
- Mégis mi lennék?
- Egy büdös kurva. A szobám száma 2-2-4-5-7. Kérem folytassuk később, fáradt vagyok, le kell pihennem.
- Ahogy óhajtja Mr. Johnson.

mirabile visu

 jó volt és ezt most köszönöm. a sok-sok beszélgetést, kávézgatást, s bár a testiség most annyira nem volt jó, már számtalanszor volt felülmúlhatatlan és éppen ezért ez a " félresikerülés " könnyűszerrel belefért. jó volt és ezt most köszönöm.

Ádám és Éva tragédiája

A fiú a folyóparton állt. Hajnalodott. A messzi távolban súlyos ködpára csókolgatta a hegyek óriás lábait. A Nap valahol kintragadt, egy másik világban, s úgy tűnt ma is tovamarad, nem jön el.A lány kimerülten, vállain súlyos terhekkel botorkált le a lépcsőn, s Ádám körvonalait kereste a félhomályban. Mindent megbánt; amit mondott és ahogy mondta. Szerette volna visszaforgatni az idő vaskerekeit. Szeretett volna visszamenni oda, ahol kettejük szerelme igaz volt, szent, s legyőzhetetlen. Lehetetlent akart és ő tudta ezt. Nagynehezen rátalált, de még nehezebb volt megszólalnia. A szavak értelmetlen erőlködésnek vették, hogy kibukjanak a szájból. " - Miért csinálod ezt? " A fiú nem válaszolt. Lassú léptekkel, vissza sem nézve sétált bele a habokba és soha többé nem jött vissza. 

tolvaj

Reggel volt még, nagyon reggel. A fejben valami idegtépően zakatolt, a karok szívük szerint leszakadtak volna, a száj szomjazott. Kivánszorogtam a konyhába, feltettem egy feketét, s leültem az ablak mellé. Az üvegen túl ébredezett a város, fények gyúltak, fekete csíkokat húzó, sorozatgyártotta pici pontok köröztek egy végtelennek tűnő pályán. Tudtam jól, hogy azok a fények mind belőlem száramaznak, tőlem menekültek el, s most hiányoznak cefetül. Azóta minden más, minden sötétebb, barátságtalanabb, hidegebb, s nehéz ezt beismerni, de úgy érzem elfelejtettem milyen is az, mikor az embert szeretik, s az viszont szeret. Úgy éreztem valamit útközben elvesztettem, s bár számtalanszor visszatértem, azt a valamit sosem találtam meg, sem az út mentén, sem az árokparton.
Aznap szabadnapos voltam, s gondoltam a jó időt kihasználva besétálok a városba. Az ősz már javában a nyakunkon járt, de engedett még egy kicsit élni, felidézni a nyári emlékeket, a Balatont, a teraszon eltöltött estéket, a szerelmes szavak visszhangjait. Céltalanul bolyongtam a város szívében, a macskaköves utcákon, a vár hűvös árnyékában.
A Rákóczi útra kanyarodva gondoltam belépek kedvenc, rég nem látogatott antikváriumomba. Nyugodtan mondhatom, szinte hazajártam, mostanság azonban a sok munka miatt nem volt időm felkeresni a Kék Zsiráfot. A kilincset lenyomva ismerős zörej ütötte meg a fülemet, mely mindannyiszor megijesztett, akárhányszor csak itt jártam. A jó öreg fémmadár, Jeriko kezdett rá, ha valaki belépett az ajtón. Soha nem tudtam igazán megszokni. Délelőttönként szinte sosem volt forgalma ennek a kis raktárszerű, pöttöm üzlethelységnek. A pult felé fordulva, kalapot levéve biccentettem az egyetlen ott tartózkodónak, magának a tulajdonosnak, régi, jó barátomnak Bandi bácsinak. Ő is " csak " a fejével köszönt, mert tudniillik, nagyapám mondta régen, az igazi férfi csak akkor beszél, ha muszáj. A sarokban egyedül árválkodó, kopott bőrfotelbe süppedtem egy Van Gogh életét feldolgozó regénnyel a kezemben. Bele is mélyedtem hamar az olvasásba, s ki tudja mennyi idő telhetett el, amikor is Jeriko csörömpölésére lettem figyelmes, s szívem újfent csak ki akart ugrani ketrecéből. 
Egy húsz év körüli, fekete, hosszú hajú fiatal lány állt meg az ajtóban, majd köszönés után beljebb lépdelt apró lábain a pult irányába. 
- Elnézést. Azt hallottam, hogy itt tartanak igazi zenei különlegességeket is. - búgta a lány bele a semmibe, miközben a falakon sorakozó polcokat kémlelte sötétbarna, csillogó szemeivel. A tulajdonos úr akkora lendülettel próbált meg a hang irányába fordulni, hogy kishíján leverte az összes könyvet az asztaláról. Ügyetlenkedve fogta meg a már-már dőlésnek indult példányokat, s szemüvegét feltolva orra végéről jobban szemügyre vette a lányt.
- Persze, persze, hogyne. Milyen különlegességre gondol?
- Tetszik tudni, Joy Division lemezeket gyűjtök. Ismeri őket a bácsi? - kérdezte mosolyogva, s közben karcsú lábain billegett jobbra-balra, mint aki könnyűszerrel egyensúlyozik több méteres magasságban, egy szál kifeszített kötélen.
- Hallottam már róluk, annyi bizonyos, de meg kell nézzem a számítógépben, hogy van-e tőlük valamink. 
- Rendben. - válaszolta a lány zavartan, s amíg az öreg bajlódott a masinával, körbenézett újfent, s ekkor találkozott elsőként a tekintetünk. Volt benne valami földöntúlian angyali és ördögi is egyben, valami vakító fényesség és pokolbéli tűz, ami teljesen zavarba ejtett. Szemeivel szólított meg: " Nézd ez vagyok én, szeress amíg a halál el nem jön értünk! "
- Sajnálom kislányom, csak egy lemezt találtam, de ezt már egy hete valaki félretetette, s holnap után jön is érte, igazán sajálom. - mondta Bandi bácsi a nagy, poros monitor mögül.
- Oh. És milyen lemez az, ha szabad megkérdeznem?  - szegény örült is, meg nem is. Talált, közben mégsem.
- Egy dedikált példány 1979-ből.
- Azért láthatnám? Nagyon szeretném megnézni. - kérlelte a lány olyan hangon, hogy a legkérgesebb szívű vénember sem tudott volna neki nemet mondani, hát még a mi vajszívű Bandi bácsink.
- No, rendben. De csak a kis szívét fájdítja vele. - azzal az öreg hátrament a raktárba, s pár perc múlva már a kezében szorongatott koszos, régi bakelittel tért vissza. - Tessék, ez lenne az, az 1979-es lemezük, az Unknown Pleasures, dedikálva. Egy régi barátom hagyta rám, régóta őrizgettem, s most áron felül fogja megvenni egy angol gyűjtő.
- Oh Istenem - álmélkodott a lány. - Hisz ez Ian aláírása. Bármit megadnék ezért a lemezért.
- Azt elhiszem - nevetett az öreg, s már nyúlt volna a lemezért, hogy visszavigye helyére, azonban váratlan fordulat következett be, amire se Bandi bácsi, se én nem számíthattunk.A lány hirtelen megfordult, s egyetlen ugrással az ajtónál termett, majd szinte kirepült az utcára, kezében a többmilliós hagyatékkal. Mondani sem kell mind én, mind Bandi bácsi annyira meglepődtünk, hogy hirtelen mozdulni sem bírtunk, lábunk györekeket eresztett.
- Azt a keserves mindenit! - üvöltötte a meglopott öregember, s rohant ki az ajtón, mit sem törődve azzal, hogy ottmarad a bolt üresen. Jó tíz perc után érkezett vissza kifulladva, vörös arccal, lihegve. - Az az átkozott, meglógott, elvitte. - nyögte kínkeservesen, s lehuppant székébe.
- Hívja a rendőrséget Bandi bácsi. - tanácsoltam.
- Az lesz fiam, az lesz, csak kifújom magam egy kicsit.
A további fejleményeket már nem vártam meg, csak pár héttel később néztem be újra az öreghez. Bandi bácsi feljelentést tett, de nyomra még nem bukkantak.

( folytatása következik )

mit is jelent?

" a modern természettudomány nem sokat magyarázott
  meg ez idáig abból, hogy mit is jelent embernek lenni. "

F.K.

minden életben eljön egy villanás, amikor a Lélek megáll;
döbbent, nagy szemekkel önmagába néz, s felteszi az 
időtlen emberi kérdést:

- honnan jöttem Én?
- mivé lettem Én?
- merre tartok Én?

ekkor a tét már nem " lenni valamiként " , hanem " lenni valamivé " *

* A Bűn rövid története - Dr. Bak Sándor ( A Teljesség üzenete a Semmiről - Neked )

tompa utca ( részlet ) *

  A festő meghökkent.
- Hát nem szeretsz?
- Menj, menj, menj - ismételgette Izabella -, a lakás az enyém.
No menj. Eridj innen.
Egyik ámulásból a másikba esett.
- Engem nem szeretsz? Engem? Hogy lehet?
A leány türelmetlen lett.
- No, menj csak. Másfél éve vagy nálam. Most elég.
Vidd a cókmókod. Ecseteidet, bögrédidet, lepkehálódat.
Tudom, emlék. Vidd a papucsod is. No, vidd!
- Most menjek? Éhomra? Ebéd előtt?
Izabella gúnyosan nézett rá.
- Most menj Tokány van ebédre, úgyse szereted. Menj.
A festő fölindult.
- Tokány? Még hogy a tokányt nem szeretem? Hogy mondhatsz ilyet?
- Ezt a tokányt nem fogod szeretni.

* Örkény István - Elsárgult kéziratok ( Platinus kiadó, 2005 )

temetés

- Szervusz Józsikám!
- Szervusz!
- Szomorú ez a nap.
- Igen, az. Szörnyű ez az egész.
- Nézd meg, szegény Sára is, hogy össze van törve.
- Nem csodálom Józsikám, én is össze lennék a helyében.
- Ki gondolta volna? Ki gondolta volna, hogy majd ez lesz a veszte?
- Senki.
- Most ittmaradtak hárman, a gyerekek apa nélkül, a feleség férj nélkül.
- Nehéz lesz nekik.
- De a pénz őket illeti.
- A francba a pénzzel! Láthatod Sanyi is mire ment vele.
  Nyert, s teljesen belebolondult. Az állandó jótékonykodásba, félelembe.
  Teljesen felborult az élete.
- De azért ezt talán mégsem kellett volna.
- Érted is te ezt az egészet Józsikám. Te mit tettél volna ha állandóan
  csörög a telefonod egy kis kölcsönért, majd egy hét múlva egy újabb
  kötegért könyörög ugyanaz a jóbarát, akiről tudod, hogy sohasem lesz
  képes visszaadni a pénzedet, de adsz  neki,mert szereted?
- Nem adtam volna egy idő után.
- Egy frászt nem adtál volna! Te is adtál volna, s én is. A mi Sanyink is
  adott, segített még azokon is, akiket csak látásból ismert a faluban, aztán
  nem bírta tovább. Újra szegényember akart lenni, mert rájött a pénz a
  legnagyobb hatalom, ami csak gondokat és gyűlöletet szül.
- De azért ezt talán mégsem kellett volna én azt mondom..
- Ugyan, egyszerűen nem bírta tovább, felhúzta magát a fregolira, s
  itthagyta őket. Hátrahagyott maga után egy milliomos feleséget, s két
  csemetét. S mindezt mi miatt? Na mi miatt?
- A pénz miatt.
- Úgyvan. A pénz miatt. No, gyere menjünk, még virágot is kell vennünk a sarkon.
- Jólvan, menjünk.

szakít

- Miért nem jöttél tegnap? Vártalak..
- Nem akartam.
- Ezt meg, hogy érted?
- Egyszerűen csak úgy, hogy nem akartalak látni.
- Miért?
- Mert fáj..
- Nem értelek. Fáj, hogy szeretlek?
- Igen.
- Már az is baj?
- Igen, az is baj.
- Most mit tegyek? Ne szeresselek már?
- Ha kérhetném. Ne szeress többet.
- De mégis mi fáj benne?
- Az, hogy túlságosan is jó vagy hozzám.
- Tessék. Úgy látom már ez is baj.
- Igen, ez is baj. Tudod, én menthetetlen vagyok.
- Senki sem menthetetlen. Ha akarod elviszlek apámhoz.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne. Értsd meg, nem szeretlek, soha nem is szerettelek igazán, csak szükségem volt valakire, akire úgy nézhettem rá mint a szerelmemre.
- És azt meg miért csináltad?
- Hogy könnyebb legyen.
- És könnyebb lett?
- Talán, igen azt hiszem, hogy könnyebb lett.
- Azt mondod nem szerettél? Mást mutattál! Boldog se voltál soha?
- De, voltam boldog is.
- Mikor?
- Mikor Andreát megismertem.
- Menj a francba! 
- Nem megyek.
- Akkor legalább a kabátodat dobd le kérlek..
- Rendben.
- Még utoljára?
- Még utoljára.